MINEK NEVEZZELEK? Minek nevezzelek, Ha a merengés alkonyában Szép szemeidnek esti-csillagát Bámulva nézik szemeim, Mikéntha most látnák először... E csillagot, Amelynek mindenik sugára A szerelemnek egy patakja, Mely lelkem tengerébe foly - Minek nevezzelek? Minek nevezzelek, Ha rám röpíted Tekinteted, Ezt a szelíd galambot, Amelynek minden tolla A békeség egy olajága, S amelynek érintése oly jó! Mert lágyabb a selyemnél S a bölcső vánkosánál - Minek nevezzelek? Minek nevezzelek, Ha megzendűlnek hangja
Õrizem a szemed Már vénülő kezemmel Fogom meg a kezedet, Már vénülő szememmel Õrizem a szemedet. Világok pusztulásán Õsi vad, kit rettenet Ûz, érkeztem meg hozzád S várok riadtan veled. Már vénülő kezemmel Fogom meg a kezedet, Már vénülő szememmel Õrizem a szemedet. Nem tudom, miért, meddig Maradok meg még neked, De a kezedet fogom S őrizem a szemedet.
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám, de gondold jól meg, szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma. A kancsóba friss vizet hozok be néked, cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm, itt nem zavar bennünket senki, görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod. Nagy csönd a csönd, néked is szólok, ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek, melegben levethesz nyakkendőt, gallért, ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is, hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes
FA LESZEK, HA... Fa leszek, ha fának vagy virága. Ha harmat vagy: én virág leszek. Harmat leszek, ha te napsugár vagy... Csak hogy lényink egyesüljenek.Ha, leányka, te vagy a mennyország: Akkor én csillaggá változom. Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy Egyesüljünk) én elkárhozom. (Szalkszentmárton, 1845. aug. 20-szept. 8. között)
Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani? A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,akarsz-e mindig, mindig játszani,akarsz-e együtt a sötétbe menni,gyerekszívvel fontosnak látszani,nagykomolyan az asztalfőre ülni,borból-vízből mértékkel tölteni,gyöngyöt dobálni, semminek örülni,sóhajtva rossz ruhákat ölteni?Akarsz-e játszani mindent, mi élet,havas telet és hosszu-hosszu őszt,lehet-e némán teát inni véled,rubin-teát és sárga páragőzt?Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,hallgatni hosszan, néha-néha félni,hogy a k
József Attila Tedd a kezed Tedd a kezed homlokomra, mintha kezed kezem volna. Úgy őrizz, mint ki gyilkolna, mintha éltem élted volna. Úgy szeress, mint ha jó volna, mintha szívem szíved volna.
Mint gyermek, aki már pihenni vágyik és el is jutott a nyugalmas ágyig még megkérlel, hogy: "Ne menj el, mesélj" - (igy nem szökik rá hirtelen az éj) s mig kis szive nagyon szorongva dobban, tán ő se tudja, mit is kiván jobban, a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél: igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj. Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük, mesélj arról, hogy itt vagy velünk együt s együtt vagyunk veled mindannyian, kinek emberhez méltó gondja van. Te jól tudod, a költő sose lódit: az igazat mondd, ne
Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok, hallgatag. Két karomban gyermek vagy te, hallgatlak. Két karoddal átölelsz te, ha félek. Két karommal átölellek s nem félek. Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem.
Milyen csonka ma a Hold, Az éj milyen sivatag, néma, Milyen szomoru vagyok én ma, Milyen csonka ma a Hold. Minden Egész eltörött, Minden láng csak részekben lobban, Minden szerelem darabokban, Minden Egész eltörött. Fut velem egy rossz szekér, Utána mintha jajszó szállna, Félig mély csönd és félig lárma, Fut velem egy rossz szekér.
Olyan vagy, mint egy suttogó faág, ha rámhajolsz, s rejtelmes ízű vagy, olyan vagy, mint a mák, s akár a folyton gyűrűző idő, oly izgató vagy, s olyan megnyugtató, mint sír felett a kő, olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát, s nem ismerem ma sem egészen még nehéz hajadnak illatát, és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj, csavargó, nyurga füst - és néha félek tőled én, ha villámszínű vagy, s mint napsütötte égiháború: sötétarany,- ha megharagszol, ép oly vagy, mint az ú, mélyhangu, hosszan zengő és sötét,
Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok, horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren, féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár. Lager Heidenau, agubica fölött a hegyekben, 1944. július
Szerelmi ciklus 1927-28-ból 14 Szakítottunk. Te véresre csókoltad a számat és lihegve kértél, hogy maradjak. Nem maradok. Menj be szépen, én meg elindulok a mérföldkövek között a sárban. Mit nézel? A hófehér éjek után ugy-e könnyező, foltos olvadás szakadt. Hallod? A vézna fákban a nyarat siratják most korhadt, téli szentek. Ne sírj. A könnytől csunya lesz a szemed és nem bírom folytatni, ha könnyezel. Hallod-e? Szél szánkázik zúgva a dombokon és itt te előtted fodros a sár. Megértettél? Sár. Sár és Gyűlö
Párisba tegnap beszökött az Õsz. Szent Mihály útján suhant nesztelen, Kánikulában, halk lombok alatt S találkozott velem. Ballagtam éppen a Szajna felé S égtek lelkemben kis rőzse-dalok: Füstösek, furcsák, búsak, bíborak, Arról, hogy meghalok. Elért az Õsz és súgott valamit, Szent Mihály útja beleremegett, Züm, züm: röpködtek végig az uton Tréfás falevelek. Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé S Párisból az Õsz kacagva szaladt. Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán Nyögő lombok alatt.
Útra kelünk. Megyünk az Õszbe, Vijjogva, sírva, kergetőzve, Két lankadt szárnyú héja-madár. Új rablói vannak a Nyárnak, Csattognak az új héja-szárnyak, Dúlnak a csókos ütközetek. Szállunk a Nyárból, űzve szállunk, Valahol az Õszben megállunk, Fölborzolt tollal, szerelmesen. Ez az utolsó nászunk nékünk: Egymás husába beletépünk S lehullunk az őszi avaron.
Visz a vonat, megyek utánad, talán ma még meg is talállak, talán kihűl e lángoló arc, talán csendesen meg is szólalsz: Csobog a langyos víz, fürödj meg! Ime a kendő, törülközz meg! Sül a hús, enyhítse étvágyad! Ahol én fekszem, az az ágyad.