Úgy tűnhet, semmi sincs, amiben reménykedhetnénk. Aleppó vérző seb a szívünk helyén – a szeretetlenség mindannyiunkba végérvényesen befészkelte magát. Lerombolták a város templomait, és mi, mert nem tehettünk mást, meghúztuk magunkat a gyerekszoba omladozó falai között. Izsó Zita versei szakrális momentumokat rögzítenek: a legsötétebb pillanatokban út nyílik a transzcendens felé, az Isten létébe vetett hit megingása maga a teljesség. És felsejlik a megbocsájtás lehetősége.
Visszaszámlálás. Egy űrhajós leszáll az édenkertben, és három sétát tesz: látja egy elfejtett nyelv írásjeleit, a pusztulás és a teremtés körforgását, a lassan csobogó folyót. Látja, hogy az eső elől eresz alá menekülő emberek halkan beszélgetni kezdenek; gyereket lát, aki először találkozik élő rókával, lányt, aki először húz selyemharisnyát, és látja, hogy úgy szaporodnak a sebeink, mint a kóbor állatoknak kitett húsdarabon a fognyomok. Izsó Zita negyedik verseskötete mindannyiunk bekerített erdejének s