Báthori Csaba költészete – erről az utóbbi évtizedben publikált verseskötetei tanúskodnak – a magyar líra Babits-i nyomdokain halad: a szerzőt kezdettől fogva az élet alapkérdései, világi jelenlétünk erkölcsi vonatkozásai és a plasztikus, de nem csupán az ötletességben megrekedt nyelvi formálás lehetőségei izgatták. Világát egyaránt gazdagítja a transzcendentális tartalmak iránti fogékonyság és az érzéki szféra bűvölete, és ha az ember megszokta kristályosan szikár, mégis derűre hajló költői beszédmódját,
Báthori Csaba lírája a magyar és európai költészetnek ahhoz az orfeuszi-ontológiai vonulatához tartozik, amely Vladimír Holan vagy éppen Babits Mihály művészetével fémjelezhető. Új verseskötete egyetlen lombozatos szonettsorozat, amely az emberi lét általános, az embert évtizedeken át foglalkoztató témáit részletezi nagy művészi erővel (többek közt: élet, hivatás, szerelem, eltűnés, személyes változások, árulás, a természet rendje, hitetlenség). A versek valóságos elemei alig-alig jelennek meg a szövegben