Tisza Kata pszichoprózái (és versei) különös, kagylószerű szövegek. Egyszerre mélyen személyesek, ugyanakkor merítenek a kollektív tudattalanból: mindenki a saját sorsára ismerhet bennük. Olyan vékony mezsgyén járunk, a talajvesztés két iránya, a zuhanás és a repülés közt, hogy nem marad másunk, mint az életösztön egyensúlya. Az Akik nem sírnak rendesen egy érintetlen, sima vízfelszín áttetszőségével mutatja meg az emberi kapcsolatok mögött húzódó fullasztó valóságokat. És az elmúlást. És a halálfélelmet.
Tisza Kata legfrissebb könyvében ismét újat ad: pszichológiai doktori kutatásait, coaching praxisát és saját élete élményeit gyúrja össze. Az eredmény egy rendhagyó terápiás verseskötet, ami műfajt teremt és hiányt pótol. Az emberi életút egyik legkritikusabb csomópontját járja körül: a válást. Alig van ember manapság, akit ne érintene a kérdés, ami ugyanakkor még mindig számos társadalmi tabu árnyékában áll. A szerző bátorsággal, nyitottsággal és érzékeny szakértelemmel nyúl hozzá, a cél pedig az, hogy a
Tisza Kata könyvének központi motívumát képezik a kötődési sémák, az örökölt és bennünk rejlő, sokszor láthatatlan, sérült, rosszul működő kapcsolati programok, amelyek véget nem érően ismétlik önmagukat újabb és újabb látszólag eltérő, de mégiscsak nagyon hasonlóan fájdalmas kontextusokban. Arra tehetünk kísérletet az irodalomterápiás szövegek segítségével, hogy tetten érjük őket, rájuk lássunk, és kimozgassuk automatikus medrükből, úgy a tudatossággal, mint az érzelmi munka erejével. Minden vázolt helyz
Tisza Kata ebben a rendhagyó kötetében egyszerre a szakember és az érintett szempontjából szedi darabjaira a kodependencia, vagyis a társ- és kapcsolati függőségek sokszor igen kaotikus és összetett fogalomrendszerét, motívumait, hogy a végén, szokás szerint, egy tiszta érzelmi térképet és hozzá szabadulólevelet is kaphassunk. Ezúttal a főhős férfi, Szakáll Péter, egy kapcsolatfüggőségekkel foglalkozó, maga is felépülő függő terapeuta, akinek egy teljes munkahetét s az ő igen sokféle, fiktív, mégis hasonl
Beleolvasok Tisza Kata könyvének központi motívumát képezik a kötődési sémák, az örökölt és bennünk rejlő, sokszor láthatatlan, sérült, rosszul működő kapcsolati programok, amelyek véget nem érően ismétlik önmagukat újabb és újabb látszólag eltérő, de mégiscsak nagyon hasonlóan fájdalmas kontextusokban. Arra tehetünk kísérletet az irodalomterápiás szövegek segítségével, hogy tetten érjük őket, rájuk lássunk, és kimozgassuk automatikus medrükből, úgy a tudatossággal, mint az érzelmi munka erejével. Minden
Egy öregedő kutatónő, miután elveszíti a szerelmét, magára marad fájó magányával, és a tudomány erejéhez nyúl, hogy értelmet találjon egyedüllétében és élete hátralévő éveiben. A szerző saját pszichológiai doktori életútkutatásai tanulságain vezeti végig olvasóját, miután vázolja az öregedéskutatás elméleti hátterét és az életkor-alapú előítélet (ageizmus) hatásmechanizmusait. Végül pedig a segítő szakember perspektívájából egészen gyakorlati útmutatásokkal is szolgál életünk második felének dilemmáiho
Meghaladható-e vajon a sérült kötődésmintázat, amely összetéveszti a szeretetet a bántalmazással, és oly sok fájdalmat okoz, hogy belekékülünk, és ha meghaladható, akkor hogyan? A lélektan egyik örökérvényű kérdésére kutatja a kötet a választ. A szerző a tőle megszokott egyedi módon ötvözi a műfajokat, megalkotva így a feldolgozásregény terápiás irodalmát, amelyet elolvasva egy teljes gyógyulási folyamatot kísérhetünk végig egy abuzív viszonyból: kívülről, a szöveg mentén, és belülről, a saját életünkr
Érzelmi manipuláció, függőségben tartás, kontrollgyakorlás, megalázás, anyagi vagy szexuális zsarolás… A lelki és verbális erőszak olyan, bántalmazó kapcsolatokban megjelenő formái, amelyből tipikusan nem tudsz kiszállni. Mégis, abban az országban, ahol sokan még mindig hisznek a pofonok jótékony hatásában, az erőszak e finomabbnak gondolt megnyilvánulásaira már fel sem kapjuk a fejünket. Hogyan lehet akkor kimenekülni egy bántalmazó párkapcsolatból? Tisza Kata könyve saját coachingpraxisának, pszichol
Amikor már jó ideje járjuk a terápiás önismeret útját, és elváltunk mindenkitől, akitől kellett és lehetett – rájöttünk, hogy az apa sosem volt figyelme úgysem fog megérkezni, és az anya jelenléte sem, ahogyan az nekünk szükséges lett volna –, és úgy érezzük, a további terápiák se tudnak mit nyújtani, meg közben öregszünk is, s talán a gyermekeink is a maguk útját járják, akkor ott kinyílik a SEMMI. Ez egy olyan köztes létállapot, ami a VALAMI után jön, de még nem mutatja az előttünk álló mindenséget