Lírai rövidprózák reményről és reménytelenségről, hitről és kétkedésről, identitásról és otthontalanságról. Ószövetségi rabbinikus hang keveredik a modern költészet és próza profán színeivel. Az ember még a saját paradicsomában sem maradhat ártatlan. De Ésaiás nyomán joggal hisszük: „ha vétkeitek skarlátpirosak is, hófehérekké válhattok, ha vörösek is, mint a bíbor, fehérekké lehettek, mint a gyapjú.” (1, 18) Ebből azt tanuljuk, hogy az életben előbb-utóbb minden vétek kifehéredik. Az ember, a b
Uri Asaf művészete a kortárs magyar líratörténet egyik különleges oltványa: nem kapcsolódik semmiféle áramlathoz, s boldog mozdulatlansága mintha kívül állna még az időfolyamaton is. Amolyan előd nélküli, mégis ősi beszéd ez, amely megrendítő erejét többek közt azzal alapozza meg, hogy gesztusaiban több ezer esztendős tudat- és tudásanyag párlatait őrzi és ragyogtatja. Uri Asaf gyengéd és mégis rendületlen költő: noha a művész, az ember – úgy tűnik – a senkiföldjén áll, mégis – ez bizonyos – mindenkihez s
Isten a teremtés előtt a Tórával (írott tan) tanácskozik, mivel az írott tan eszmei léte megelőzi a teremtett világot. Ezt látván, a midrás azt kérdi: „Hogyan íródott az örökkévaló Tóra?”, és felel: „Fekete tűzzel fehér tűzre”. Elképzelni is nehéz. „A fehér tűz elpusztítja az anyagot, a betűket, mégis belerótták”. Íme, az írás misztikája, mely előre mutat a kabbala világára. A kérdésre az olvasó választ talál ebben a késő ókori midrás válogatásban. IDE KATTINTVA BELEOLVASHAT A KÖTETBE
Uri Asaf művészete kezdettől fogva kedvelte a köztes terek vidékét, és érzékletes szókinccsel, fáradhatatlan figyelemmel mérlegelte életének különböző szellemföldrajzi adottságait. Életet adó betűk című kötetében nagy erővel mutatja fel földrészek és korszakok távolában derengő párhuzamos tapasztalatait, kétlaki időtöltésének közös és eltérő tapasztalatait. A Haifában született, de hamar Budapestre visszavetődött, majd ismét Izraelbe vonzódott lélek mindig is kereste létének és lényének alapvető, meghatár